Malom és kereszt, vizualitás vs illúzió

Szoktam azon gondolkodni, hogy mennyire jó, és meddig fog tartani az, hogy a filmeken az illúziókeltés kedvéért rendszerint azt a klisét használják a 20. század különböző évtizedeinek megjelenítésére a flash-backekben, hogy az illető időszakra jellemző fotó- és mozgókép stílusvilágot idézik. Talán nem ez a legjobb szó, hogy stílust, hanem a technikai fejlődés által éppen akkor lehetővé tett fotográfiai vagy filmes minőség-okozta színvilágot, kameraállást, világítást használják a tárgyi világon, frizurákon, öltözéken és zenén kívül. A hollywoodi mozi és nyomában mások is a karakter sztorijához kötődő, tizes-huszas évekre visszanyúló emlékeket/eseményeket némafilmes módon, a negyvenes-ötvenes éveket a technicolor jellemző színeiben, a későbbieket a pozitív dia, polaroid színvilágában jelenítik meg gyakran, vagy néha a tévés felbontás, a home-videó, video 8-as evolúcióját hívják segítségül.

Amikor 20. század előtti korokat idéznek, akkor ezek a klisék elmaradnak, vagy képzőművészeti korszakok termékeinek hangulataiba kapaszkodnak. (Woody Allen Midnight in Paris filmjében a párizsi aranykor belső terei is bőven hozzák Lautrec atmoszféráját.) Néha a fekete-fehér megoldás teszi korhűvé vagy kortalanná a mozit (pl. A fehér szalag, vagy A torinói ló), és bizonyos esetekben azt is gondolná az ember, hogy a színek lelepleznék az illúzió hátterét.

A 2011-ben készült lengyel-svéd produkció, a Malom és kereszt képekben nyit ablakot a reneszánszra, mégpedig Id. Pieter Bruegel képein keresztül, de kissé rendhagyó módon. A Keresztút c. festmény szereplői mögé képzelt történetekbe avat be Michael Francis Gibson, aki saját festmény-elemző írását adaptálta forgatókönyvvé Lech Majewski rendezővel. Bruegel festményei, azaz a központi témát jelentő nagykép és más alkotásai, azoknak részletei helyszínekként, vagy helyszín-kigészítőként kerültek a filmbe, nyilván sok és szép digitális utómunkával simogatva. A kompakt színfoltok, tökéletes kivitelű tárgyi- és jelmezvilág azzal együtt válnak megidéző erejűvé és jelenidejűvé, hogy Bruegel tulajdonképpen már a 16. században realista sőt dokumentarista volt.

A Malom és kereszt nyelve úgy szolgálja az illúziót, hogy közben folyamatosan elidegenít. Újra és újra arra figyelmeztet, hogy egy műalkotást látunk, ugyanakkor a hiperrealista részleteivel ellensúlyoz. Láthatunk kendőzetlen kivégzést, élvetemetést, fájdalmat, hiteles arcokat és alakításokat. A rendező bebizonyítja, hogy a művészet az önleleplezően mesterséges közegben is képes életet reprodukálni. A kegyetlenség elfeledteti a keretet, noha a film végig nagyhorderejű látvánnyal nyomja az arcunkba azt. Elképzelt életeket látunk, a néző figyelmét folyamatosan arra hívja fel az alkotó: ez egy film, ez nem a valóság, ez nem egy pipa – mégis utólér a nézői empátia, együttérzünk a kitalált alakokkal. Bruegel megörökítette őket a festményén, a lengyel rendező emléket állít nekik.

Képek forrása: http://www.themillandthecross.com/


,

Malom és kereszt, vizualitás vs illúzió bejegyzéshez 2 hozzászólás