Így készült A torinói ló hangja

Tarr-filmet lehetőleg minél kevesebb férőhelyes, jó hang- és képminőséget biztosító moziban érdemes nézni. Ezek a feltételek a tegnapi TIFF vetítésen nem voltak meg és valószínűleg kevés kelet-európai moziban vannak meg. A film gyártási folyamata és koncepciója teljesen eltér egy amerikai szuperprodukcióétól, ami azt is jelenti, hogy sokkal kevesebb is elég ahhoz, hogy elvesszen a lényeg és megszakadjon a kapcsolat a film és a néző között.

Kicsit meglepődtem, mikor Ifj. Erdélyi Gábor, a film “hangtervezője” meglátta a kezemben a diktafont és mondta, hogy éppen ilyennel vette fel a Torinói ló hangait – persze külső mikrofonnal. Ezeket mondta még a gyártási folyamatról (részlet az Erdély FM-nek adott interjúból):

A torinói ló című film hangját tulajdonképpen a zeneszerzővel és a rendezővel hármasban készítettük el. A zeneszerző megírta a zenét, ezt a forgatás során már visszajátszották, a rendező és a vágó megvágták a filmet, még az utómunka során természetesen ez módosult, de ahogy bekerültek azok az elemek, én is megértettem azt, hogy a film egy 4:3-as képarányú, fekete-fehér film, egy nagyon archaikus hangzásra van szükség. Egy sérült világot mutat be, nem lehet túlcizellálva. Béla erre azt mondta, hogy ne legyen rokokó és teljesen igaza van. Ezt nekem már előre kellett hallanom, amikor a forgatás után felvettem a helyszíni hangokat. A favágástól kezdve az ajtóig, a lábosnak, a krumplinak a hangját – ezeket úgy hívják, hogy “csakhangok”. Aztán a saját lakásomnak a padlására felmentem és órákat töltöttem azzal, hogy szeleket vegyek föl. Különböző pozícióban különböző típusú szeleket, mert ezeknek mind más üzenetük volt, más ritmussal, más dinamikával szóltak. Ezekből adtam egy készletet a zeneszerzőnek, aki készített belőle egy kicsit zenei átfordítású szélegyveleget. Ehhez adtam hozzá a csakhangokat, ehhez vettük fel a stúdióban a zajszinkronokat. Ez egy hosszú folyamat volt. Például a lépések felvételénél is… egy picit sántít az Erika a filmben (Bók Erika). A föld az egy fagyott, hideg föld. Reálisnak kellett hatnia, de ha reálisan csináltuk meg, az úgy nem volt jó. Az összes csakhangot módosítottam, hogy ez a kopott érzete meglegyen.

Én – a Béla meg talán egy kicsit a saját munkámat tekintve – abban látok egy kis sanszot, hogy más úton haladunk, mint az amerikaiak. Az amerikaiakkal nem lehet versenyezni. Ha megnézünk egy Avatar-szintű nagyprodukciót, olyan részletességel vannak kidolgozva a hangok, hogy több ember több számítógépes rendszeren profizmussal, végletekig kidolgozva nagyon klassz hangzást biztosít, de nem biztos, hogy a film mondanivalója közelebb kerül hozzánk. Bélánál rengeteg olyan hang van, ami ott kéne legyen és nincs ott. Ha közelebb ülsz a vászonhoz, más mélységérzeted van a hanghoz. Sokkal jobban fókuszálsz az Erika mozgására, vagy a tárgyakra, amiket letesz. Mozitól is függ. Ez egy zenei konstrukció. Soha nem szól egyszerre három elem: a zene, az atmoszféra meg a zaj. Ahhoz, hogy még a képet is kövesd lassú mozgásban, tudd felfogni a cselekményt, észleld azt, hogy milyen változtatás van, gyönyörködj ebben a képi remekműben és még mellette három hangi elemet felfogjál – az már sok. Tehát sokszor van, hogy csak a zene szól, csak a zene és a zaj, aztán eltűnik a zene, visszajön az atmoszféra és a zajok, van hogy csak az atmoszféra szól. És vannak benne metrikus elemek, pl. a favágás, ezek azért szükségesek, hogy időt adjanak a nézőnek. Ha egy interaktív folyamat ez a film, akkor a néző valóban értékes 2 órát töltött el a moziban.

Annak ellenére, hogy az utóbbi néhány évtized legsikeresebb magyar filmje (FIPRESCI-díj és Ezüst Medve a Berlinálén) és legalább 23 ország megvásárolta a forgalmazási jogait, a Torinói ló egy szűk rétegnek szól, azoknak, akik kihasználják a rendező által nyújtott filmidőt a látszólag vég nélkül ismétlődő elemek közötti apró különbségek felfedezésére és a metafora-vadászatra. Egy kritika itt.

Nem közönségfilm, de valószínűleg kultuszfilm lesz belőle, mert ez az utolsó Tarr-film és ez olyan jól hangzik. A popkultúrában már megjelent.