Az utóbbi időben úgy alakult, hogy több önéletrajzi művet olvastam olyan művészektől, akik a 20. század első felében Párizsban éltek – aktív közösségi életet. Őket és valószínűleg a műveiket is Mindenikben központi a közösségi élmény, hogy ki kit szeret, kit kerül, milyen körből zárták ki vagy hova fogadták be. Henri-Georges Clouzot (a francia újhullám előtti egyik legfontosabb francia filmrendező) Le Mystére Picasso című, 1955-ben forgatott filmje is ilyen közösségi élmény lehetett. A forgatáson állítólag Jean Cocteau, Jacques Prevert és Luis Bunuel is bámészkodott.
Akit érdekel ez az időszak, annak nagyon ajánlom Gertrude Stein The Autobiography of Alice B. Toklas című könyvét. Gertrude Stein amerikai születésű zsidó írónő, költőnő és műgyűjtő volt és Párizsban híres szombat esti szalonokat szervezett. Önéletírását élettársa, a szintén írónő Alice B. Toklas nevében írta meg. Egy részlet:
He [Picasso] was sitting next to Gertrude Stein at dinner and she took up a piece of bread. This, said Picasso, snatching it back with violence, this piece of bread is mine. She laughed and he looked sheepish. That was the beginning of their intimacy.
That evening Gertrude Stein`s brother took out portfolio after portfolio of japanese prints to show Picasso, Gertrude Stein`s brother was fond of japanese prints. Picasso solemnly and obediently looked print after print and listened to the descriptions. He said under his breath to Gertrude Stein, he is very nice, your brother, but like all americans, like Haviland, he shows you japanese prints. Moi j`aime pas ca, no I don`t care for it. As I say Gertrude Stein and Pablo Picasso immediately understood each other.
Picasso: Gertrude Stein (1905-6)
Ami a filmet illeti, valahogy ugyanilyen laza és kedves az egész. Picasso egy alkalommal felfedezte, hogy az Amerikából rendelt tinta átüt a vásznon. Eszébe jutott, hogy ha a vászon túlsó oldalára elhelyeznének egy kamerát, akkor le lehetne filmezni azt, amit fest. Így született a film technikai megvalósításának ötlete. Emellett alkalmazták azt a módszert is, hogy Picasso minden ecsetvonás után megállt és a kamera felvette a képet. Egy másik csel az volt, hogy a film fekete-fehér, csak a festmények színesek. Egyszóval a film valószínűleg már 1955-ben sem az innovatív technikai megvalósításai miatt kapta meg a Cannes-i filmfesztivál zsűrijének különdíját. Hanem azért, ahogy a festés folyamatához viszonyult.
Mialatt a filmet néztem eljutottam az „ilyet én is tudok rajzolni”-tól az aha-élményig, de ami a legszimpatikusabb volt, az az, hogy Clouzot is megmutatta magát. A filmezésből azokat a jeleneteket vágták be, amikor már fogy el a film és Picassonak egyre gyorsabban kell festenie ahhoz, hogy filmre lehessen venni a festmény alakulását. Panaszkodik is, hogy felületes lett a festménye. Tehát senki ne higgye azt, hogy sikerült filmre venni azt, ahogy Picasso festeni szokott. Ez egy performansz volt, ami felhívta a figyelmet a festmény időbeliségére. A festményeket a forgatás után megsemmisítették, tehát ezek a Picasso-képek csak a filmszalagon léteznek (és mostmár DVD-n meg az interneten).
