A melodráma rehabilitációja

Az Io sono l’amore egy minőségi olasz melodráma, könnyekkel, szerelemmel, tragédiával és ezt fel is vállalja. Sőt, a kompromittált műfaj újraélesztése volt Luca Guadagnino rendező és Tilda Swinton főszereplő-producer bevallott célja.

Tilda Swinton már önmagában is egy „alien”, olyan magabiztossággal mozog a testében, mintha nem térne el teljesen az átlagos szépségideáltól. Egyik percről a másikra át tud változni nagyon szépből nagyon csúnyába, attól függően, hogy milyen ruha van rajta, milyen a frizurája, milyen képkivágásban filmezik. És akármennyit nézed, mindig egy kicsit szokatlan.

Érdekes stíluskísérlet Tilda Swintonnal itt

Az Io sono l’amore című film főszerepe éppen ezért illik rá: egy orosz nőt játszik, aki bekerült a milánói nagyiparos Recchi famíliába és azóta látszólag olasz matrónává vált, valójában azonban nem is állhatna távolabb egy olasz matróna egyéniségétől. Idegen tőle az olaszság, az anyaszerep és a feleségszerep is. Maga a másság. A másságot a gyerekei is öröklik, de különböző mértékben. A fia küzd vele és nem tudja megemészteni, a lánya (aki külsőre is nagyon hasonlít Tilda Swintonhoz) viszont felvállalja – konkrétan azt, hogy egy lányba szerelmes. Ő ad erőt az anyjának arra, hogy kimozduljon abból a környezetből, amelyben mindig is idegen maradna.

A film képi világát meghatározza Milano rideg eleganciája. A cselekmény nagy része a Recchi villában játszódik és a tágas, monumentális tér bemutatására a bonyolult fahrtokat választotta a rendező. A kamera sokszor a szereplők fölé emelkedik, közeledik vagy távolodik tőlük, a vágást gyakran a kameramozgás helyettesíti, vagy a szereplők mozgása a kamerához illetve a különböző tükrös felületekhez képest.

A feliratokhoz használt betűtípus is nagyon illik Milánóhoz.

A rideg elegancia ellentéte a szerelem, ami összemosódik a kulináris élvezettel – ezért a szolid pasztellszínek helyett élénk színfoltokat látunk, a monumentális kompozíciók szerint pedig nagyközeliket – ínyencfalatokról és a természet szépségeiről. Ezek szép, de nem túl eredeti képek.

És ha már melodráma, akkor a szerzőpáros megengedett magának egy enyhén groteszk finálét, amelyben már nem fecsérelték az időt a dialógusra. A dráma csúcspontján, mikor Emma (Tilda Swinton), a házasságtörő asszony, aki közvetetten fia haláláért is felelős, a tekintélyes olasz famíliával áll szemben, a szereplők már csak érzelmileg túlfűtött tekintetekkel és gesztusokkal kommunikálnak. Mégsem nevetséges az egész.


, , , ,

A melodráma rehabilitációja bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Tamas hozzászólása:

    Ez igen, nagyon erdekesnek nez ki, maris udvozolhetem kovetkezo megnezendo filmemet. Kosz!