Azért döntöttem úgy, hogy megnézem ezt a filmet, mert tetszett a villámrandevú ötlete. A filmbeli társkereső klub szabályai szerint a vendégek egy este több potenciális partnerrel találkoznak, mindenikkel szigorúan csak néhány percig beszélgetnek és ez alapján eldöntik, hogy szeretnének-e még találkozni az illetővel vagy sem. Az igen-nem szavazatok alapján a klub közvetít a kliensek között. Egy ilyen szeánszon ismerkedik meg egymással Guido, az özvegy, lecsúszott rendőr és Sonia, aki egy luxusszállodában takarítónő.
Hogy ebből nem kerekedik felhőtlen szerelmi történet, azt már a film elejétől sejteni lehet, minden nagyon baljós, egyértelmű, hogy a néző megborzongatása a cél. A film a thriller hagyományos eszközeivel rendelkezik: van fürdőszoba-jelenet, elsötétedő lakás, hirtelen zajok, mozgó kézikamera.
Giuseppe Capotondi eddig videoklipeket forgatott (pl. Natalie Imbrugliá-nak, Skunk Anansie-nek) és reklámokat a BMW-nek vagy a Grolsch sörnek, de 41 évesen úgy döntött, hogy leforgatja az első játékfilmjét. Szerintem jól tette, mert sokkal izgalmasabb lett, mint a videoklipjei. Ez lett a La Doppia Ora (nem találtam a címre magyar fordítást, de arra utal, amikor az óra pl. 23:23-at mutat). A film a 2009-es Velencei filmfesztiválon a legjobb olasz filmnek és a legjobb női főszereplőnek járó díjat nyerte.
A feszültséget fokozza viszont az, hogy semmi sem egyértelmű. A szereplők pozitív és negatív előjele folyamatosan változik, sok érthetetlen esemény történik, ami aztán mégis beilleszkedik a puzzle-be, majd mégsem. A váratlan fordulatok néha annyira előkészítetlennek tűnnek, hogy már felháborodna a néző a mesterséges váltásokon, aztán visszamenőleg értelmet nyernek az apró részletek. A feszültség a film végéig nem oldódik és ilyen szempontból kicsit Haneke filmjeihez hasonlít, bár ha Haneke rendezte volna, a legvégén lenne még egy kényelmetlen csavar, még egy baljós utalás.
Nagyon megnézem, köszi a bejegyzést.