A dán író, Janne Teller híres, vagyis betiltásáról majd kötelező olvasmánnyá tételéről elhíresült ifjúsági regényének, a Semminek bábszínpadi adaptációja fut a Budapest Bábszínház műsorán néhány hete 13 éven felülieknek. Szövegkönyv by Gimesi Dóra, tervező és rendező Hoffer Károly, zene: Kiss Tibor (Quimby).
Volt alkalmam látni az előadást és az elmúlt időszak egyik fontos eseményének tartom, hogy láttam. Nemcsak mert egyszerűen építkezik, könnyedén közöl és magától értetődően szólal meg, zenél és bábozik benne kilenc színész, hanem mert nagyon szép is ez a világ, ahová a tervező/rendező bevezet minket. A szélesen belakott játéktér, a festett ládák, a bábok, azok jelmezei és a színészek ehhez hangolt jelzésszerű, lelki rokonságot mutató finom összeöltözése gondos és ízléses vizuális összmunka. Freestyle és graffiti stílusjegyekkel kanyarított szellős, csak helyenként és indokoltan színes világ ez. Többnyire szürke és sötét, mégis vonzó és dögös. Ezen a terepen történik meg minden. Animáció élőben és elevenbe.
A sztorit a Legyek urához hasonlítják és valóban hasonlít. A kamaszok egymás fölött gyakorolt hatalma sodorja a történetet az ártatlanságból a fokozhatatlanba, a friss sérelmet elszenvedett serdülő elégtételt vehet egy másikon. Jó kis pokol, de mint kiderül, ez az út is elvezethet a (látszat)sikerekhez, csak mi tudjuk, hogy mire “révbe értek”, hőseink kiürültek és már semmi sem szent nekik. A felnőttek képmutatásától menekülve képmutatókká lettek maguk is.
A bábszínházi verzió talán a legjobb választás Janne Teller regényének színrevitelére. A bábok révén épp az a távolság teremthető meg a kegyetlenségek és a néző között, ami esztétikai élménnyé tudja emelni a tragédiát. A bábszínház az a nyelv, amitől nem giccses, és nem megoldhatatlan a sok szörnyűség és így mindegyik el is tudja érni hatását. A bábok metaforavilágot teremtenek, melyben egy gyermek kezében zörgő gyufásskatulya könnyen átminősül egy gyermek hamvait tároló dobozzá.
Fotók: Éder Vera
Forrás és még több kép: Budapest Bábszínház
