Századfordulós mém: a szerpentintánc

A kígyózó kelmék tánca nem vált volna tömegkulturális jelenséggé, ha nem esett volna egybe a mozi feltalálásával. Minden országban, ahová eljutott egy filmfelvevőgép, kerítettek egy többé-kevésbé tehetséges táncosnőt, aki hatalmas fátylakkal vonaglott a kamera előtt. A 20. század elején feltűnő modern, karizmatikus táncosnők, akik a balett szigorú szabályaival együtt a társadalmi konvenciókat és többnyire a ruhákat is levetették magukról, mind használták valamilyen formában Loie Fuller szerpentintáncát.

Thomas Théodore Heine: Loïe Fuller, c. 1900

Az történt, hogy a 19. század végén Amerikában és Nyugat-Európában a romantikus balett kiment a divatból, a tánc a revüszínházi előadások dekoratív elemévé csökevényesedett. A modern táncmozgalmak ismét főszerepet követeltek a táncnak a színpadon, megvetették a balett kiüresedett, ismétlődő formáit és nem a tánctechnika, hanem a test és az egész színpadkép plasztikussága érdekelte őket. A modern európai táncmozgalmakról, amelynek egyébként Budapest fontos helyszíne volt, itt olvashattok többet.

Loie Fuller az első nagy név a modern táncosnők sorában. Amerikai, de világszintű hódítását a párizsi Montmartre művészközösségének köszönheti, akik nagyra értékelték a Folies Bergére-beli fellépéseit. Az ő találmánya a szerpentintánc, aminek nem csak a hatalmas fátyol forgatása volt a lényege, hanem a színes színpadi világítás, ez volt az első fény-show – nem sokkal az elektromos izzó feltalálása után. Fuller lehetőséget látott a tudomány fejlődésében: alulról megvilágított üvegpadlón táncolt és Marie Curie segítségét kérte foszforeszkáló kelmék kifejlesztésére. A mozgás megragadhatósága annyira foglalkoztatta a korabeli művészeket, hogy mindenki korszakalkotónak látta Loie előadását: Max Jacob kijelentette, hogy Rodin a szobraival együtt elbújhat a táncosnő mellett, maga Rodin rajzokat készített róla, bizonyos művészettörténészek szerint pedig Picasso éppen ennek a produkciónak a hatására, illetve a róla készült filmfelvételek hatására festette az Avignoni kisasszonyokat, a mozgás és a statikusság közötti feszültség megjelenítéseképpen (lásd Picasso and Braque Go to the Movies c. filmet).

Pablo Picasso. Les Demoiselles d’Avignon. Paris, June-July 1907

A korabeli nagyvárosi kávéházakban a századelején elszaporodtak a szerpentintáncosnők, maga Loie Fuller is turnézott a produkcióval, eljutott Bukarestbe is (ahol megismerte Mária királynőt, állítólag a szeretője lett, de mindenesetre a későbbiekben több kölcsönt lobbizott ki Romániának). A szerpentintánc tökéletes filmtéma is volt.

A Lumiére-testvérek kézzel festett filmje, ismeretlen táncosnő adja elő Loie Fuller koreográfiáját:

1894-1897 körüli felvételek Annabelle Moore és Crissie Sheridan táncáról:

A francia Pathé filmstúdió A pillangó átváltozása című 1904-es filmjében is ez a motívum tűnik fel:

A szerpentintáncot az art nouveau művészei is megtalálták. Oscar Wilde a Szalomé című színdarabjában Szalomé táncát a hétfátyoltánccal azonosította, ami a színes fátylak mozgatása miatt rímel a szerpentintáncra, bár annál sokkal erotikusabb. Szalomé a dekadencia szimbolumává válik, a 20. század első két évtizedében folyton visszatér, a kor táncosnői a hétfátyoltánccal botránkoztatják a közönséget és táplálják a Szalomé-kultuszt, Strauss operát ír Wilde szövegére, amit több helyen betiltanak és 1923-ban Charles Bryant rendezésében elkészül a filmváltozat is, Aubrey Beardsley illusztrációi alapján, art nouveau stílusban, Alla Nazimova főszereplésével és Natacha Rambova jelmez- és díszletterveivel, akik szintén a kor két fontos nőegyéniségének számítanak.

Aubreay Beardsley illusztrációja Oscar Wilde színdarabjához

Alla Nazimova, mint Szalomé


, , , , , , , , ,