Kit néz Ceci és a hermelin?

A hermelin egyszer eszik naponta, és inkább hagyja, hogy a vadászok elfogják, mintsem hogy elmeneküljön a sáros mezőn át, ami bemocskolná a bundáját. Ez Leonardo egyik talán legtanulságosabb feljegyzése.

Ha helyes lenne az, amit a tankönyvekben olvashatunk, hogy tudniillik a reneszánsz az ember rejtett erőforrásainak önfelismerése, akkor a reneszánsznak nem lett volna különösebb szüksége Leonardóra, akit mindenekelőtt a természet akkor még rejtett mechanizmusai foglalkoztattak, és sokkal kevésbé az ember nagyszerűsége. Számomra a Leonardo-paradoxon nem az, hogy sík volt-e, látens volt-e (mint Freud állítja), vagy meleg volt-e annak rendje és módja szerint. Azt is érteni vélem, hogy a csiszolt, pallérozott firenzei körök helyett miért volt inkább kedvére egy nyersebb, ám több mozgásteret biztosító, meglehetősen sznob milánói patronátus. Azt is vágom, hogy elkötelezett pacifista létére miért tervezett harci gépezeteket, bombákat stb.

Amivel úgy érzem le vagyok maradva, hogy az, aki ekkora érdeklődést tanúsított a természet iránt és ennyire foglalkoztatta annak mechanikája, nem ismerte fel a természet morális és esztétikai közönyét. Sőt, ellenkezőleg. Valószínűleg egy speciális szenvedély uralta, nem érosz, nem thanatosz, nem a hübrisz és nem Csobot Adél, hanem valamiféle szuper kis megismerés-téboly. Nem csodálkoznék, ha ő lett volna az emberiség első to do lista készítője. Leonardót a dolgok működése foglalkoztatta, és nem a szép, a jó, és főleg nem a spekulatív filozófia. Ha a hipotézisem áll, akkor a hermelines festményét érdemes lenne úgy értelmezni, mint megoldást, és nem mint esztétikai kiáltványt.

Kérdés: mi az a probléma, amire ez a festmény megoldás?

A Hermelines kisasszony 1490-ben készült Ludovico Sforza (il Moro) udvarában, Milánóban. Milánó ipari nagyhatalom, 150 ezren lakják ekkor, ami azt jelenti, hogy Európában csak London és Párizs nagyobb. A sötét bőrű (ezért il Moro) Sforza némi politikai ráhatással lett a város vezetője, és hát nem volt különösebben népszerű. De kedvelte a művészeteket, főleg mert a körülötte forgó nők kedvelték a művészeteket. Ludovico zenészként ismerte meg Leonardót, aki forradalmi haditechnikával nyomult a politikusnál. Hamarosan Ludovico megkedvelte Leonardót, szerette a vele való társalgás színességét és színvonalát. Leonardo egy egészen speciális, mesteri magányt rendezett be önmaga számára, a szociális élet ennek a kényelmes szellemi magánynak az aranytartaléka lehetett. Mondjuk, sok pénzzel nem járt.

1490-ben Ludovico kedvenc ágyasa egy rang nélküli család sarja, Cecilia Gallerani. A hölgy ekkor 16 éves. Ceciliát kedvelték Ludovico körei, intelligens és finom lénynek tartották. Leonardo és Cecilia barátok lettek. Így készült el Cecilia arcképe, a Hermelines hölgy. A hónapok, amikor Cecilia modellt ült, elég különösek lehettek. És szerintem ez a festmény ezekről a hónapokról szól elsősorban. Cecilia a hatodik hónapban van, és Cezarét, Ludovico törvénytelen gyermekét már nem Milanóban szüli meg. Miért? Mert Ludovico politikai házasságot köt az akkor 15 éves Beatrice D`Estével. Beatrice harsány és elég határozott teremtés, a művészetek nagy kedvelője, amúgy ő az, akinek Leonardo a hosszú távú milánói patronátusát köszönheti. És hát Leonardo volt az, aki az esküvői buli minden látványosságát megszervezte – mert ilyen show produceri feladatokat is ellátott a reneszánsz géniusza.

Készítettem egy Pinterest könyvtárt az általam talált szellemesebb Hermelines hölgy verziókból. Lásd itt.

Röviden, amikor ez a kép elkészült, sejteni lehetett, hogy a pár státusában rövid időn belül komoly változások történhetnek. A kép mégsem komor. És itt meg kell állnunk egy pillanatra, mert néhány éve, egy azóta széles körben használt forradalmi eljárással kiderült, hogy a kép eredeti háttere nem sötét volt, hanem kékes (kutatási jelentés itt: http://www.ifla.org/files/pac/ipn/50-may-2010.pdf), csak egy idétlen restaurációs kísérletben besötétedett.

Így, világosabb háttérrel, az alkotás kevésbé drámai hatású.

Mindemellett Leonardónak volt egy elmélete a dinamikus portréábrázolásról, ezért a szokatlan beállítás: törzs jobbra, tekintetek balra. Továbbá kifejlesztett egy festészeti technikát, ami lágyabbá, sejtelmesebbé teszi a körvonalakat, ami egyféle ősszimbolista törekvés jegyében történhetett. Ugyanakkor sokat tudott arról, hogyan esik a fény az árnyékban lévő tárgyakra, amivel nagyon kifejező textúrát adott a gyöngéd és elegáns ujjaknak (amiket a hermelinnel együtt újrafestett az alkotás során).

Ez a kép: mély meghittség, összhang, megbolygathatatlan nyugalom és tökéletes elegancia. De merre néz Ceci és a hermelin? Az irodalom szerint Ludovico Sforzát nézik. Ha így lenne, Cecilia nagyobb affektivitás mutatna a hermelin iránt, mint Ludovico iránt.

Görögül a hermelin galée, amiből többen arra következtettek, hogy a választás azért esett a hermelinre, mert ez utalás a modell nevére, aki Cecilia Gallerani. Ez elég gyenge szerintem. Egy másik verzió, hogy il Morot sokat hívtál hermelinesnek, mert Ludovicót a nápolyiak megajándékozták a Hermelin renddel. Az egyik udvari költő egy giccssorában arról biztosítja a publikumot, hogy bár fekete a kinézete, fehér ő. Il Moro szeretett magára úgy gondolni, mint aki fehér. Az ilyen játékokhoz remek érzéke volt Leonardónak.

A kép megoldása szerintem a következő: Cecilia és az általa gyöngéden kényeztetett Ludovico (aki maga a hermelin) magabiztosan, de fokozott érdeklődés nélkül követik a körülöttük lévő történéseket.

Ludovico és Beatrice, Giovanni Ambrogio de Predis portréi

Pár hónappal a kép elkészülte után Cecilia elutazik Milánóból, mehetne kolostorba, de inkább hozzámegy egy idős nemeshez. Még további gyermekeket szül. És magával viszi Leonardo festményét, amit megkap ajándékba Ludovico il Morotól.