Környezetemben arra mondják, hogy korrekt, ami 1) nem becstelen 2) következetes 3) a bátor megoldást választja. Ezek az értelmesék súlyos ellentmondásban vannak egymással. Hogy lehet valami bátor és következetes egy időben? Nem pont az a bátor, ami hajlandó kilépni a kényelmes, csökönyös, kipróbált és visszaigazolt logikából? És ha kilép, vagy éppen nem, akkor mihez képest becsületes valami.
Hogy lehetnek a hatalmi megalapozottságú viszonyok korrektek? Nem próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy ez a meccset már meglehetős színvonallal Nietzsche lejátszotta volt. Viszont Nietzsche, az csak elméletben volt erős, magánéletében végtelenül gyáva maradt. Valami gyakorlatit keresek és lett is egy ötletem.
Vajon, amikor Gábriel arkangyal elvitte Isten üzenetét Máriának, hogy viselkedett? Alázattal, vagy dominánsan. Persze Mária pulzusa annyira felmehetett, hogy a magzat egészségét is károsíthatta, de nem ez a kérdés. A kérdés, hogyan kezeli a helyzetet Gábriel, a vezérangyal, mai fogalmakkal Isten kabinetfőnöke? Domináns? Cinkos? Bürokrata? Szubverzív? Szigorú? Rutinos?
Annak idején írtam egy rövid recenziót Pleşu angyalokról szóló könyvéről. Idézek. A bekezdést tessék nyugodtan akár kétszer is elolvasni, nem szégyen.
Nyilván vannak sajátos területek – a logika például –, ahol az ellentmondás elvének van tekintélye és működik: nem mondható el egy dologról, hogy egyszerre az is, ami, meg az ellenkezője is. Egyetértek. De még ebben az esetben is rendkívüli jelentőségű, milyen dologról van szó. Egy veder azonossága egy dolog, a János azonossága egészen más. Az ember önazonossága nehezebben fér bele ebbe az egyenletbe. Mert összege mindazon időbeli állapotoknak, amelyeken az egyén végigmegy fejlődése során, miközben meghaladja, felülvizsgálja önmagát. Egy ember “A” azonossága olyan változó, olyan grafikon, amely időben teljesedik ki. Beletartoznak az egyéni választások (azaz egy halom elvetett virtuális azonosság), a belső ugrások, a szervezet és a lélek növekedésének folyamatai. Életem minden időbeli mozzanata új az előzőhöz képest, megannyi “non-A”, amely mégis “azonos”, formálisan azonos “A”-val. Az ember nagy esélye a “non-A” hatalmas tartaléka, amely “A” azonosságának rendelkezésére áll. Az “A” és “non-A” közötti egyenértékűség lehetősége nélkül nincsen szabadság, nincsen megújulás, nincsen élet. Mi más is az angyal, ha nem a mi azonos másságunk, rejtett megnyílásunk egy kiterjedt “saját” felé, minden felé, ami anélkül, hogy idegen lenne, “másvalami” bennünk, a magunk másvalamije. Maga Isten is, amikor eldönti, hogy megtestesül, és “felújítja” teremtményének alkatát, elfogadja – Ő, a nagy “A” –, hogy egy időre azonosuljon a “non-A”-val, hogy kilépjen saját messziségéből, és az áldozatban magára vállalja a teremtett lény közvetlen nyomorát. Nos, a dichotomikus gondolkodás számára ez valóságos botrány.
Később Pleşu arról ír, hogy a reneszánsztól mennyire elcsúsztak az angyal ábrázolások a szirupos felé. De vissza a hatalom problematikához. Nézzük meg Botticelli Angyali üdvözletét (1489-1490) majd Nicolas Poussin Angyali üdvözletét (1657).
Botticelli Gábrielje nőies, aggódó, alázatos, figyelmes. Ilyen egy gésa közeledése is. Mária esik össze, a következő kép az lenne, hogy Gábriel elkapja.
Poissin angyala férfias, megmondja a tutit és látszik rajta, hogy igencsak élvezi, amit csinál. Mária megdermed, nem kell elkapni, állapota stabil de vélhetően zakkant marad.
Az egyik leghíresebb Angyali üdvözlet ábrázolás az Uffiziben látható. Nagyon sokáig Ghirlandaionak tulajdonították. Amikor egy Firenze melletti doméniumról beszállították a múzeumba, az emigráns német kolónia egyik műértője merész elmélettel állt elő, ami azóta némileg vitatott ugyan, de inkább elfogadott, mint sem. A vászon, ami eredetileg egy másik Andrea del Verrocchio tanítványnak Ghirlandaionak volt tulajdonítva egy akkor még nagyon kezdő 20-22 éves tanoncnak lett kikiáltva, ő Leonardó. Aztán az elképzelés tovább árnyalódott, a jelenleg elfogadott az, hogy a vászon nagy része Verocchio munkája, az angyal viszont már Leonardóé. A Louvre-ban is van egy kisebb méretű mondjuk így másolat, amit hol Lorenzo di Credi, hol Leonardo munkájaként van számontartva, de itt most az Uffizis festményt az, amire szeretném felhívni a figyelmet.
Jó felbontásban lásd itt: http://www.googleartproject.com/museums/uffizi/annunciation-77
Nyugodt, könnyed, távolságtartó erő van itt, Gábriel láthatóan egyész más világból származik, mint Mária, aki mintha fel se fogná annak a súlyát, ami vele történik. A szereplők viszonyában és az egész atmoszférában ott érzem az olasz reneszánsz eltanulhatatlan sprezzaturáját. Ha újra kezdhetném nem a kövön szorongó Nietzschét, hanem ezt a térdeplő Gábrielt választanám hatalmi ügyi tanácsadónak.
