Míg a konyhában házikenyér sül, terjed az illat, próbálok felállni, mert az ovifotó művészetébe botlottam. Mondogatom is magamnak mostanában, mióta Sütőként kenyeret kezdtem sütni, hogy a kenyerem ízével, tapintásával, érzésével az sem ér fel, hogy a képeim a National Geographic-ba kerültek, és az sem, hogy egy nap két blogbejegyzéssel látom magam (és modelljeimet) virítani a trindex címoldalán. A többit most nem sorolom fel. Ed diningroomja mind közül a legfontosabb. És ezt nem nagyképűségből említem, hanem mert házi feladatom naponta felidézni a sikereimet, erősségeimet, meg azt, hogy sem a diplomáimat sem a cv-met nem fogom senki olyannak mutogatni, aki nem ismeri a blogomat, egyszerűen nincs mit egy ilyen emberrel tárgyalnom, Seth Godin után szabadon.
Azon egyszerű oknál fogva, hogy más világban élünk. És mint a mellékelt napi hírek mutatják- illusztrálják, a világok, amelyek nem találkoznak (értsd: szívvel-lélekkel is egymással szóba állnak, nemcsak intellektualice, elvek és főként, valljuk be, érdekek mentén kommunikálnak, immár párezer éve), azok bizony előbb vagy utóbb nagyot ütköznek. Aki nézett már a világra felnőttként gyerekszemmel, tudja, hogy a gyerekek és a felnőttek világa közötti törés az első, amelyik minden elébb említett világtörés és hírgyártás alapja. Fejtsem ki? Nem, most nem. Ahhoz többször kell ide visszajárnod, jó sokat kattintgatni. Mert ezért bizony nagyon keveset fizetnek. A blogom legalább tiszta ügy: nincs pénz, nincs elvárás, szabad vagyok.
Nagyon érdekes kísérlettel állok szemben. Alkalmi ovifotósként mit kínáljak a szülőknek, pl. március 8-ra. Nézzem teljesen vagy félig hülyének őket, vagy nézzem őket annak, akik, még akkor is, ha azt nem tudják, vagyis egyedi és megismételhetetlen csillag a mindenségben – éppen mint a gyermeke, akinek a lényegéről kell képmást készítenem, s azt úgy, hogy közben csak a külsőt mutathatom meg – amit és akit méltósággal kell kezelni, különben oda minden, amiről az emberi történet szólna?
Igen, valami középutat kell kitalálnom. Különben oda (à peu près) minden, amiről az én történetem szólna.
Mintha mind ilyeneket kínálnának mindefelé:
Talán ezek (vagyis az eredeti képek) képviselnék a középutat:
Középút, pl. ehhez képest.
És ha a fotókra a gyerekek rajzolnának?
Úgy érted a kész papírképre? Vagy ők maguk rajzoljanak egy ilyen keretet, amit beszkennelek, s aztán abba kerülhet maga a fotó?
Akár 🙂
Az ötlet az, hogy a gyerek is járuljon hozzá az ajándékhoz, valamivel, saját lényegéből.
egy jó képet bárki tud értékelni, még akkor is ha kissé félre vannak kalibrálva az érzékei. csak ezt elkészíteni nehezebb, mint kimagyarázni. szép gondolat az, hogy gyerekek lényegét kapjuk el képen, de az szerintem nem épp így néz ki.
Hanem hogy?
en, abszolut amator fotoskent, akkor sikerult a legjobb kepeket keszitenem a fiamrol, amikor teljesen varatlanul kaptam le valamilyen tevekenyseg kozben pl.; amikor beallitod a gyereket kozepre, mar veszit valamennyit a termeszetessegebol… ami a dekoraciot illeti, kozeputkent en csak tennek valamit ra, halvany, nem kirivo keretet, vagy stilizalt gyerekgrafikat… de a lenyeg, ahogy emlitettem az alanyon van…egy ritka elmelyult pillanat, egy kulonleges szogbol elkapva azt hiszem hogy megismetelhetetlen.
barkácsboltokban kapható karton képkeret, amire a gyerekek rajzolhatnak, festhetnek, majd abba tenni a középutas fotókat, ehhez az óvónéni segítsége is kellene. a szülők, bármennyire hajlanak a micimackós körbe-karikába dizájnra, mégis leveszi a lábukról a gyerekük- rajzolta keretben egy igazabb, életesebb fotó.
bár, most elbizonytalanodtam, hogy mennyire tesz jót a minőségi fotónak egy bármilyen képkeret. nehéz vállalkozás. szívem szerint sima üveglapok közé tenném.
de így befullad a marketing, mert kellő a csillivilli.