A Lipscani utca és környéke Bukarest üzletnegyede volt, egykoron. Bukarest legtrendibb negyede lesz, hamarosan. Amikor a hét elején ottjártam lenyűgözött az a rengeteg réteg, ami a negyed történetéből egy csapásra feltárult. Amit ítt összenéztem magamnak a Stendhal szindróma határára sodort. Az élményt úgy tudnám leírni, mint egy hatalmas térbeli kollázsban való szédült vonulást, a századforduló hangulatát idéző sötét régiségboltok, cigányok lakta mélyudvarok, még működő kommunista desinú kereskedelmi egységek, romok, lelakatolt szellemházak. Egyrészt. Másrészt több, mint 50 fancy étterem, kávézó és pub.
És ez utóbbiak lassan, elhomályosítják a még jelenlévő múlt egymásra vetített képeit. A parfüm és az illatosított lokálok párái és a régi szagok még, talán őszig, talán jövő őszig együtt keringenek.
A mostani átmeneti időszak egy olyan vizuális enciklopédiát enged meg, amiben a 10-es, 20-as évek, a 60-70-es évek, a 90-es évek és a következő évtized jelmagyarázatai mind együtt vannak. Az új macskakő burkolatokat most alakítják ki, a por jelentős, de a már részben legalábbis utcákon intenzív éjszakai élet zajlik.
Az egyik úttörő lokál a több éve működő St. George étterem volt, amely átvészelte azokat az éveket, amikor feltételezhetően ingatlan spekuláció miatt annyira lerobbant a zóna, hogy a sarat pallókon való szökdöséssel lehetett csak elkerülni. A St. George magyar étterem, magyar tulajjl, magyar kajákkal. Amikor ebédidőben arra jártam tele volt, körülötte a lokálok még szinte üresek voltak. A hely reputációja nagyon jó, ugyan nem ettem itt, de az értők azt mesélik, remek a koszt.
A Vilacrosse Passzázst még a 90-es éve giccse dominálja, de szerintem már nem sokáig. Így, az időtől és a rosszízléstől megalázva szerintem szebb, mint 1900 tájékán. Egy kirakatban magyar felirat hirdeti, hogy gramofon kereskedésről van szó – egy 80-as évekbeli magyar film készült itt, azóta maradt az ablakon a megtévesztő matrica. Az egyik kávézóban Kruder-Dorfmaister szett szól, vele szembe penészes szőnyegeket és bútortörmeléket dobálnak ki az ablakon. Egy mellékutcában az Atelier Mecanic nevű lokál, ahova a 60-az és 80-as évekbeli kommunista gyárak és vendéglátóipari egységek tárgyait telepítették be, méghozzá többnyire nagyonis funkcionálisan.
Az értők szerint a legdrágább étterem a La Bonne Bouche. A helyeken, amiket leteszteltem egy fagyi 10, egy tea 9, egy sör 10-15, egy presszókávé 8, egy citromlé 9, egy spagetti 17 lejbe kerül.
Narancssárga vadiúj Piaggio az ócskavasokat kimentő cigány srácok bádogkocsiját kerülgeti.
Ennél még Vásárhelyen is drágább a spagetti a város egyetlen jobb éttermében, viszont a négy eurós sörárat indokolatlannak tartom, tipikusan fellengzős kelet-európai szindróma. Ettől nem lesz jobb a vendéglátás, sem finomabb a sör. Tanuljanak meg jó spagettit csinálni, friss alapanyagokból, inkább kétszer ennyiért, de ne kérjenek el annyit egy sörért, mint a londoni SoHo-ban.
p.s. a legjobb dolog, amit ilyen szarrápusztult neobarokk házakkal tenni lehet, azt Berlinben láttam, ahol konkrétan ráhúztak egy nagy üvegkockát egy romos épületre.
kb 2 hete volt nekem is szerencsém a Lipscani-hoz, kíváncsiságból sétáltam végig, életemben először.
Jómagam is észleltem az elszántságot amellyel a felújítás jelenleg gőzerővel zajlik, bár nem tudnám megítélni mennyire szakszerűen. De tény hogy a negyedben megvan a magasabb fokozatokra való kapcsolás perspektívája, már ami az embernek átadott hangulatot illeti. Beépített tér és ember között sokkal közvetlenebb itt a kapcsolat mint más nyugat-európai nagyvárosban. Mi mást tehetnél mint hogy ellenkezés nélkül átadd magad a negyed szellemiségének, amikor a kapualjból felbukkanó 2-3 gyerek az italodat kihozó pincért szintve ledöntve lábáról, az asztalok között rohannak hangoskodva biztos céljuk felé.
Ha állandóan rácsodálkozol a hely furcsaságaira és más városokhoz viszonyítasz, akkor nem találsz rá a hely feelingjére.
Feltűnt még, hogy az utcák ugyan össze-vissza futnak, de talán éppen könnyebben találni hangulatodhoz passzoló utcaszakaszt, utcai teraszt bármely napállásban.