A Cabaret olyan film, amit jó otthon, egyedül nézni, hogy az ember nyugodtan kiereszthesse a hangját és énekelhesse a betétdalokat. A betétdalok sosem öncélúak, a szereplők nem fakadnak dalra csak úgy, természetellenes módon. Egy kivétellel minden dalt és táncjelenetet a kabarészínház falai között adnak elő. Mégsem holmi erőltetett önreflexióról van szó, nem a művész (beleértve persze a film rendezőjét is) gyötrelmeiről szól a film, annál sokkal egyetemesebb.
Németesen precíz, minden a helyén van benne és egyetlen képe sem fölösleges. Ad a részletekre, a történet elbeszéléséhez például az is hozzájárul, hogy milyen plakátok előtt sétálnak a szereplők az utcán. Fölösleges apróságok viszont nincsenek.
A “Berlin 1931” felirat már a film elején jelzi, hogy az egésznek nem lesz jó vége. Így már nyugodtan figyelhetünk arra, hogy a jól ismert világháborús történet elemei milyen módon jelennek meg. A nézőnek nincs nehéz feladata, elvégre egy amerikai gyártmányról van szó, de semmi sem felületes vagy banális. Nagyon szerettem volna ott lenni, miközben Jay Presson Allen a forgatókönyvet írta.
A Cabaret, Bob Fosse rendezésében 1973-ban 8 Oscar-díjat kapott és sok országban bemutatták. Ezek a különböző országokban készült plakátok.
A 8 Oscar díj közül egyet Liza Minelli kapott, egyet pedig Joel Gray, aki a film alapjául szolgáló színdarabban is játszott.
Azok, akik még nem ismerik és azok, akik rég nem látták, kattintsanak ide.
Visszajelzés: Szerelmes biciklisták (Bacsó Péter,1965) | U S U A L V I S U A L – film, fotó, design, reklám, élet